Nagy ívű események foglalják le a sajtót a napokban. Új a pápa, meg van új alkotmánykiegészítés, ami szó szerint szélesre tárja a kaput egy (akár fideszes, akár nemfideszes) diktatúra előtt, hiszen mostantól kezdve bármilyen, kétharmaddal rendelkező kormány bármit beleírhat az alaptörvénybe. Akár azt, hogy holnaptól senki nem tarthat kutyát, vagy mindenkinek kötelező befestenie a haját narancssárgára – a lényeg, ami igazán ijesztő, az az, hogy kerüljön bele bármilyen őrültség is a Magyarország jogrendjét alapjaiban meghatározó dokumentumba, innentől kezdve az Alkotmánybíróság csak annyit tehet, hogy nyel egy nagyot, mert az elszabadult ágyúgolyóként viselkedő Orbán-klánnak hála többé nem piríthatnak rá a kormány körmére. Többé nem tényezők. Nem fék, nem ellensúly.
De nem csak ez az ijesztő, és ez a poszt most nem is erről szól.
Van ugyanis egy nagyobbacska csoport, akikről a mostanában lezajlott tüntetések alatt számos felszólaló elismerőleg nyilatkozott, kiemelve példaértékű eltökéltségüket, amikkel az egykori márciusi ifjakat (vagy akár az 1989-es Fideszt) idézik meg: ők a hangjukat hallató diákok. Tizen-és huszonéves középiskolások, egyetemisták, akik nem féltek utcára menni. Erőszakmentesen. Hogy mi ebben az ijesztő? Nekünk, nem kormánytagoknak semmi. Az ijesztő az, hogy a hatóságok egy ideje elkezdték szopatni ezeket a demokráciáért aggódó diákokat.