Hónap: 2013 május

2013, Magyarország, mi így szeretünk:

Kábelátvágás miatt nem elérhetők az Országgyűlés internetes oldalai, és a levelezőhálózat sem működik – közölte az Országgyűlés hivatala csütörtök délután az MTI-vel.

Ez a hír ma délután fél 6 előtt pár perccel bukkant fel a vadul fortyogó hazai hírfolyam felszínén, és olyan kis ártatlannak tűnik, pedig. Pedig nem az, ugyanis egy olyan épületről beszélünk, ahol az ország mindennemű működéséről döntenek – erre pont annak a valaminek a működése szűnik meg, ami összeköti ezt az intézményt a nagyvilággal. És ez bizony túlmutat annál, mint hogy szegény Semjén Zsolt most éppen nem tud böngészni hivatali PC-jén a legújabb futóvadlövő céltávcsövek között az eBay-en.

A közleményre csak rádob egy lapáttal az Index fülese, miszerint akkora a baj, hogy az informatikai rendszer még holnap sem fog muzsikálni (a parlament.hu és a mkogy.hu a két fő tesztalany, természetesen nem elérhetők), sőt, a belső hálózat is lehalt, wifi pedig nincs (!) az országházban, így aki netezni szeretne, az kénytelen mobilnetben gondolkodni.

Ha jól szűrjük le a lényeget, akkor egyetlen nyomorult kábel(köteg) választja el a Parlamentet a földgolyó információs vérkeringésétől. Ez már önmagában elképesztő lúzerségre vall, amit csak tetéz az, hogy mindennek az okát közlik is a nagyvilággal, a transzparencia nevében értesüljön csak róla mindenki, esetleg külföldi kémek is (már ha érdekli egyáltalán őket ez az államigazgatásnak nevezett izé), hogy ezt a paraszthajszálat simán kettényesheti egy eltévelyedett markoló. Hogy ilyen könnyen hozzá lehet férni, az több, mint nemzetbiztonsági gikszer, ez a világ bénázása, egy saját magunk által megépített trójai faló, amiben a jelek szerint egyenesen turisztikai szervernézésre csábítjuk a kedves hekkertársadalmat.

Tehát ma, amikor már ügyesen védhető wireless hálózatokat lehet kiépíteni, a Parlament digitális szervezete egyetlen suhintással kivégezhető. Innentől már csak egy ugrás a kérdés, hogy az egyes minisztériumok, kormányhivatalok és egyéb szervek által kezelt érzékeny és titkos információk vajon mennyire vannak biztonságban?

Újabb megállójához érkezett az Együtt 2014 utcai plakátkampánya: a buta demagógiájával kissé mellétrafált tojásáras, Orbános-összehasonlítós falragaszok lassan a nem túl távoli múlt ködébe vesznek (talán most már ők is így akarják, amin nem csodálkoznánk, hiszen az enyhén szólva kívül esett a párt addig megszokott mérsékelt, nyugodt, de azért kellően kemény érvelési kísérletein), helyette van egy ilyen új, amit tegnap fotóztunk le a Déli pályaudvar metróperonján:

Mit látunk a képen? – tesszük fel a kérdést angolórásan, hiszen a kép válaszokért kiált. Az ábrázolt szituáció ugyanis kissé talán túl szuggesztívre sikerült: Bajnai Gordon, minden idők legnormálisabb magyar miniszterelnökjelöltjének valószínűleg hamar eladhatták az ötletet a kreatívok, hogy milyen rokonszenves is lesz a nép körében mutatkozni, tessék, én is itt vagyok közöttetek, együtt vagyunk, együtt jók vagyunk!

Kár, hogy a végeredmény egy afféle szcientológusos, szektás, nyájasdiktátoros kompozíció lett, ahol mindenki arccal a párt elektromágneses karizmájú ikonja felé fordul, mintha legalábbis ez lenne a megfelelő magaviselet, különben jön ám a gondolatcsendőrség, és elhurcolász a helyszínről. Na jó, persze, ennyire talán nem vészes a helyzet, csak mi látjuk bele ezt, de ha már mi belelátjuk, akkor lehet, hogy más is így fog tenni, akarva-akaratlanul. Pedig talán tényleg csak egy sor kedves, ragyogó szemű választót kéne látnunk a fotón (vagyis hát jól kiválogatott statisztákat, bár a Bajnai jobbján ágaskodó Nicole Kidman Ördögi Húga esetében talán félrecsúszott kicsit a casting).

Egy megjegyzés a végére: az ötlet tényleg nem légből kapott, ezen a tüntetésen például tényleg ott ácsorgott Bajnai Gordon a tömegben – csak éppen senki nem bambult rá így a közvetlen környezetéből.

Szó szerint tökös kampányt talált ki egy rák ellen küzdő brazil szervezet: egy emberméretű, de here alakú kabalával hívják fel a férfiak figyelmét arra, hogy a férfiasságuk csüngő alkatrészének bevizsgálása időnként bizony szükséges. Senhor Testiculo, magyarul Here Úr (nem vicc!) kissé ijesztően mosolygó pirospozsgás arcot, nyúlfogakat, táskás szempárt és gallamiklósos hajat kapott, de még néhány tisztességesen szembetűnő, ébenfekete szőrszálat is.

Nemrég egy nyilvános eseményen is részt vett szülőhazájában, ahola képek tanúsága szerint mindenki nagyon kedvesen viszonyult hozzá, fotózkodtak vele, a gyerekek meg bőszen tapogatták.

Amiben, valljuk be, azért csak-csak van valami nyugtalanító. Mert gondoljunk bele, odaugrál hozzá a csillogó szemű hatéves, majd megrángatja anyuka szoknyáját, mint minden hatéves gyerek egy furcsa maskara láttán, hogy ez micsoda, arra vajon adekvát válasz-e, hogy kisfiam, ez egy nagy, szőrös here? Esetleg jobb egy nagy, ronda, tokás bácsinak hazudni?

Egyáltalán, vajon hol a határ egy nagy, szőrös poliészter here és egy műcsöcsös provokatőr között? Mert hogy utóbbira fűt-fát kiabálnának, és cipőzve kergetnék ki a rendezvény helyszínéről, az biztos. Vagy elég lenne, ha eltakarná az arcát egy mosolygós maszkkal, és máris mesefigurává válik? Mi a vízválasztó? Egyáltalán, tényleg mindenki ilyen örömittasan fogadta a két lábon járó golyókat, vagy azért volt, aki nekirontott, csak az mégsem mutatott volna jól utólag a fotókon? Megannyi őrjítő, válaszért kiáltó kérdés.

Persze a viccet félretéve tényleg kevés olyan veszélyes dolog van, mint a hererák, amiből csak Magyarországon évi négy-ötszázat regisztrálnak évente, és ennél talán még többet is tudnának, ha fejlettebb lenne az egészségkultúránk, és időben mennénk el orvoshoz a legkisebb tünet, fájdalom, elváltozás esetén is. Lehet, hogy ahhoz, hog idáig eljussunk, tényleg egy ilyen szőrös figyelemfelhívás kellene? Lehet, hogy a brazilok tudnak valamit?

Vigyázat, hippialert! Szentimentális monológ jön, aki nem bírja, az vegyen erőt magán. Szóval: mindenki szeretne hinni abban, hogy az ember eredendően jófej, de hát mégiscsak vannak olyanok, akik nem azok – akár akarva, akár akaratlanul. Annak érdekében viszont, hogy mi ne váljunk rosszakká, és figyeljünk oda végre egymásra, és inkább csináljunk végre jó dolgokat egymással, mert ez tesz minket emberré, néha bizony farkasszemet kell nézni a kerülendő példákkal. Valahol ilyesmi szándékkal jött létre egykor anyaoldalunkon a Sokkoló rovat: hogy sokkolva tanítsunk.

És vannak mások is, akik ezt a missziót tűzték célul maguk elé, így például Nicolai Howalt fotós, aki gondolatébresztő fényképszériát készített Car Crash Studies címmel. A halálfélelem egészen természetes emberi tulajdonság, ő pedig erre próbál rájtászani a maga módján: megmutatja, mi várhat ránk, ha nem figyelünk eléggé, miközben felelős sofőröknek kéne lennünk.

Fotóin totálkárosra tört autókba nyerhetünk betekintést, mintha csak mi is azokban utaztunk volna:

És persze mindezt még drámaibbá teszi azzal, hogy helyenként egy-egy személyes tárgyat, mondjuk cipőt csempész a képbe – de az összenyomorított karosszériák, a plafonra katapultált kormánykerekek, a kitépődött ülések helyenként már önmagukban is a torokba ugrasztják a szívet:

Még több kép Howalttól errefelé.